2. Nyugdíjrendszerünk eredete

Elgondolkodtatok már azon, miként alakult ki az a rendszer, amelyet nyugdíjrendszernek nevezünk, s amely idős korukban gondoskodik az emberekről? (Nem az a kérdés, milyen szinten...)

Úgy gondolom, a világ szerencsésebb részén születtünk, hiszen nálunk nem ismeretlen a nyugdíj fogalma. (Így legalább van miről vitatkoznunk... :-))

Bármilyen furcsa, nagyon-nagyon sok hely, ország van, ahol ismeretlen fogalom a nyugdíj, az idős emberekről állami szinten, társadalombiztosítási elveken történő szervezett gondoskodás. Ott inkább a gondoskodás "ősi, hagyományos" módját követik: a nagy család, a szűkebb-tágabb rokonság gondoskodik az idős, "dolgozni már nem tudó" családtagokról.

Az ős-nyugdíjrendszer megalapozása is ennek felismeréséből született: Németország létrejötte után Otto von Bismarck úgy gondolta, ezt a fajta gondoskodást kellene kiterjeszteni, állami szintre emelni. Természetesen mindezt nem teljesen önzetlenül tette, ugyanis akkoriban:

- a népesség rohamléptekben növekedett (egy-egy családban akár 8-10 gyermek is született);

- az átlagéletkor alacsony volt, ennek megfelelően az aktív lakosság lélekszáma is magas volt;

- a várható élettartam akkoriban kb. 45 év volt (aki megélte az 50. születésnapját, már idős embernek számított);

-  a nyugdíjkorhatárt 65-70 éves korra "lőtték be", így nagyon-nagyon kevesen voltak, akik nyugdíjasok lehettek (természetesen Bismarck megélte ezt a szép kort...).

A fentiek miatt a rendszer önfenntartóvá vált, ugyanis sokkal többen fizettek be, mint amennyit ki kellett fizetni az akkori nyugdíjasoknak. Ezáltal Bismarck, illetve az akkori német állam úgy jutott többletbevételhez, hogy a népnek azt mondták, pénzt fognak adni - így jutott pénz fegyverkezni, háborúzni is... (Mi is kell a háborúhoz? Pénz, pénz, pénz...) Ezt a modell nem sokkal később más országok is átvették, köztük az akkor nem-éppen-kicsiny hazánk is.

Időközben azonban a tudomány és technika fejlődésének köszönhetően az emberek egyre tovább élnek, élhetnek, egyre többet élik meg a(z időközben egyre inkább emelgetett) nyugdíj korhatárt. Ehhez még társult a két világháború által az aktív korúak körében végrehajtott pusztítás is: többmillió értékes emberélet veszett oda, így jelentősen lecsökkent azok létszáma, akik befizetéseikkel életben tudták tartani ezt a rendszert.

Így a bismarcki felosztó-kirovó rendszer törékeny egyensúlyi állapotba került: manapság már kb. 2,5 aktív dolgozó befizetései finanszírozzák egy nyugdíjas ellátását. (Jobban mondva a munkáltatóktól és munkavállalóktól nyugdíjjárulék címén beszedett összeg a jelenlegi színvonalú ellátás biztosítás mellett kb. 9-10 hónapig elegendő, a fennmaradó időszak ellátásait rendszeresen "hitelből" finanszírozzák.) Ezt az egyensúlyi állapotot több tényező rontja:

- a II. világháború utáni népességrobbanás generációjának tagjai (hazánkban: Ratkó-korszak gyermekei) pár év múlva tömegesen érik el a nyugdíjkorhatárt, mennek nyugdíjba;

- a fiatalok egyre később lépnek a munkaerőpiacra, egyre tovább tanulnak, kitolódik a pályakezdés időpontja;

- Magyarországon az aktív népesség jelentős hányada csupán minimálbérre van bejelentve, ami minimális járulékfizetéssel (és a későbbiekben minimális összegű nyugdíjjal) jár együtt;

- a fenti problémát tovább súlyosbbítja, hogy hazánkban az aktív korú (15-60 éves korosztály) népesség csak kb. 50-60%-a dolgozik;

- a családokban átlagosan legfeljebb 1-2 gyermek születik, ami hosszútávon demográfiai problémát, népességcsökkenést eredményez.

Mindezen okok miatt a felosztó-kiróvó rendszer fenntarthatósága miatt az állam egyrészt a nyugdíjkorhatár folyamatos növelésére, másrészt az ellátások színvonalának csökkentésére kényszerül.

Erről részletesebben egy következő bejegyzésemben írnék...