4. Magyar nyugdíjrendszer - vázlatosan

A magyar nyugdíjrendszer több pilléren nyugszik. Az elmúlt időszak történései előtt azt mondtam volna, hogy hárompilléres, de jelenleg inkább két és fél (vagy inkább kettő-) pilléresnek nevezném.

Az alábbi ábrában vázlatosan igyekeztem összefoglalni, miként is épül fel a nyugdíjrendszerünk:

Legelső, s talán eddig legfontosabb pillér az állami nyugdíj. Ahogy korábbi bejegyzéseimben is írtam, felosztó-kiróvó rendszerről beszélhetünk, melybe a jelenlegi szabályozások szerint az alábbi befizetések történnek:

- munkáltatók részéről a munkavállalók bruttó bérének 27%-a kerül befizetésre társadalombiztosítási járulék címén (ebből 24% nyugdíjbiztosítási, 2% egészségbiztosítási és 1% munkaerőpiaci járulék);

- munkavállalók részéről nem magánnyugdíjpénztári tagok részéről a bruttó bér 10%-a kerül levonásra, mint nyugdíjjárulék (magánnyugdíjpénztári tagok esetében 2011.12.31-ig szintén 10% nyugdíjjárulék kerül levonásra, míg 2012.01.01-től 2%). (forrás: NAV, http://www.apeh.hu/adokulcsok_jarulekmertekek/fizetendo_jar)

Az állami nyugdíjrendszerbe befizetett összeg(ek)ből fizetik ki a jelenkor nyugdíjasainak ellátását - valójában nem képződik vagyon, a befizetés nem egyéni számlára kerülnek, így abból legfeljebb jogosultságunk lesz állami nyugdíjra (az akkor érvényes jogszabályok szerint), nem pedig megfelelő ellátásunk. Tudom, hogy jelenleg olyan elképzelések is vannak a mostani nyugdíjrendszer átalakítására, mely szerint az egyéni befizetéseinket egyéni számlán vezetnénk, azonban ez nem igazán változtat a helyzeten: ugyanúgy virtuális pénzösszegekről beszélgetnénk, nem állna a számok mögött konkrét vagyon. Ugyanígy tervezik az örökölhetőség "bevezetését" az állami nyugdíjrendszerben, azonban jelentősen szűkített körben.

Második fontos pillér a (kötelező/önkéntes?) magánnyugdíjpénztár volt, amelyek működését az elmúlt időszak történései, döntései szinte ellehetetlenítették, így nagyban csökkent a jelentőségük. Akik magánnyugdíjpénztári tagok maradtak, 2011.12.31-ig 0% tagdíjat fizetnek a pénztáraiknak, utána pedig 8%-os tagdíjat kell befizetniük a bruttó bérük után.

A befizetett összegek egyéni számlákra kerülnek, és a nyugdíjpénztár (vagy a mögöttük álló alapkezelők) tudása szerint kezelik azokat, igyekeznek gyarapítani. Hozzá kell tennem, hogy a pénztárak/alapkezelők befektetési politikáját (azaz mibe mennyi pénzt tehetnek, fialtathatnak) törvények szabályozzák, a mindenkori kormányzat, állam igényeinek megfelelően - talán emiatt fordulhatott elő, hogy az elmúlt évek hozama nagyon sok pénztár esetében nem vagy alig haladta meg az inflációt.

A magánnyugdíjpénztárban összegyűlt összeg szabadon örökölhető (megjelölt kedvezményezett vagy törvényes örökös által), amennyiben a pénztártag nem élné meg az állami nyugdíjkorhatárt. Korhatár elérése után a pénztártag szabadon hozzáférhet a nyugdíjpénztári egyéni számláján felhalmozódott vagyonhoz, többféle kifizetési mód közül választva (bár ennek pontos szabályai még nem tisztázottak).

Harmadik, azonban legfontosabb (egyre fontosabbá váló) pillér az öngondoskodás. Ez magában foglal minden olyan megtakarítási formát, amit egyénileg fizetünk, későbbi nyugdíjunk érdekében. (Bocs, ha kissé "pongyolán" fogalmaztam volna...)

Egyik öngondokodási forma az önkéntes nyugdíjpénztár, amely

- kizárólag önkéntes alapon szerveződik;

- tagdíjfizetés minimális összegét alapszabály határozza meg;

- szolgáltatásait rendszeres tagdíjbefizetésekből szervezi, finanszírozza;

- tagdíjbefizetések különböző kockázatú portfóliókba kerülnek befektetésre;

- befizetések, hozamok nyilvántartása egyéni számlán történik;

- egyéni befizetések után adókedvezmény vehető igénybe;

- kötelező várakozási idő (10 év) után a hozam hozzáférhetővé válik;

- teljes összeg felvételére az állami nyugdíjkorhatár elérése után van lehetőség;

- amennyiben a pénztártag nem éli meg az állami nyugdíjkorhatárt, az egyéni számlán összegyűlt összeg szabadon örökölhető (megjelölt kedvezményezett vagy törvényes örökös által).

Sajnos a hozamot tekintve az önkéntes nyugdíjpénztárak is hasonló teljesítményt értek el, mint a magánnyugdíjpénztárak, ezen csak az egyéni befizetések után járó adókedvezmény tudott segíteni.

Másik öngondoskodási forma a nyugdíjelőtakarékossági számla (röviden NYESZ), amely azonban - véleményem szerint - nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket: egyrészt nem igazán ismert, nem megfelelően kommunikálták a bevezetését, másrészt pedig azokat, akik "belevágnak", mindenféle tájékoztatás nélkül (vagy minimális tájékoztatással "felvértezve") "zavarják ki a tőzsde, a befektetések világába". A NYESZ-ben:

- tetszés szerinti összegek, bármikor elhelyezhetők;

- szabadon választhatók a befektetési lehetőségek, tetszőleges portfólióban (mindenkori Hirdetmények szerint);

- a portfólió összetétele szabadon változtatható, módosítható;

- állami támogatás, adókedvezmény vehető igénybe;

- bizonyos feltételek teljesülése esetén kamatadó-mentes;

- a megtakarításhoz az állami nyugdíjkorhatár elérésekor, de minimum 3 éves megtakarítási időszak után lehet hozzáférni.

Harmadik, talán legjobb és legfontosabb öngondoskodási forma a nyugdíjbiztosítás, a nyugdíjcélú, hosszútávú megtakarítási program. A nyugdíjbiztosítások befektetéssel kombinált (Unit-linked) életbiztosítások, melyeknél kiegészítő biztosításokkal széleskörű biztosítási védelem alakítható ki. Befektetési lehetőségként többféle, különböző kockázatú eszközalap közül lehet választani, az egyén kockázattűrő képességének és hajlandóságának megfelelően. Lehetőség van eseti, rendkívüli befizetésekre is, amelyek tovább növelhetik az összegyűlő "nyugdíjtőkét". Lejárata szabadon, egyéni igény szerint meghatározható, azaz az összegyűlt összeg hozzáférhetősége nem függ az állami nyugdíjkorhatártól. Emellett szót kell ejtenünk a befektetés biztonságáról is, ugyanis ez a megtakarítási forma per-, teher- és illetékmentes (nem perelhető, nem inkasszálható az APEH/NAV által, nem képezi hagyaték részét, azaz a megjelölt kedvezményezettnek nem kell illetéket fizetnie utána), illetve bizonyos feltételek teljesülése esetén kamatadó-mentes.

3. Nyugdíjrendszerek a nagyvilágban

Előző bejegyzésemben nyugdíjrendszerünk történetéről, jobban mondva a bismarcki felosztó-kirovó nyugdíjrendszerről írtam.

Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy egész Európában ezen rendszer szerint oldották meg a nyugdíjasok ellátását. Ahogy a nyugdíjrendszer nevéből is következik, amit a (rendesen adozó) dolgozóktól elvesz, azt rögtön ki is osztja az akkori nyugdíjasok között. Lényegében semmiféle vagyon nem áll mögötte, amit kezelni lehetne, amely hozamot termelhetne - sajnos.

Észak-Amerika szerencsésebb felén (USA-ban és Kanadában) erősen építenek az öngondoskodásra. Lényegében aki fiatalon félretesz idős korára, azt az állam támogatja több téren, akár adókedvezményekkel is.

Új-Zélandon és Ausztráliában a létminimumhoz szükséges összeget állampolgári jogon biztosítják: ha valaki annál kevesebbet keres, azt az állam kipótolja. Aki akármilyen kicsiny összeggel is többet keres ennél, az nem számíthat erre a segítségre. (Az igazat megvallva a létminimum sem túl jelentős összeg: hazánkban a KSH 2010-re vonatkozó adatai szerint 78.736,- Ft volt... KSH - Létminimum 2010)

Dél-Amerikában, pontosabban Chilében az emberek a bruttó bérük 10%-át félretehetik és eldönthetik, hogy az államnak adják és onnan várják az időskori járandósságukat vagy magánalapokba helyezik és pénzüket a piaci trendeknek megfelelően fialtatják.

A magyar nyugdíjrendszer - véleményem és a szakértők véleménye szerint - az elmúlt időszak magánnyugdíjpénztárak körüli vitákig és intézkedésekig az egyik legmodernebb, legfejlettebb nyugdíjrendszernek számított, ugyanis a fenti 4 nyugdíjmodellből hármat magába épített - modhatnám példaértékűen, de erről inkább egy későbbi bejegyzésben írnék.

2. Nyugdíjrendszerünk eredete

Elgondolkodtatok már azon, miként alakult ki az a rendszer, amelyet nyugdíjrendszernek nevezünk, s amely idős korukban gondoskodik az emberekről? (Nem az a kérdés, milyen szinten...)

Úgy gondolom, a világ szerencsésebb részén születtünk, hiszen nálunk nem ismeretlen a nyugdíj fogalma. (Így legalább van miről vitatkoznunk... :-))

Bármilyen furcsa, nagyon-nagyon sok hely, ország van, ahol ismeretlen fogalom a nyugdíj, az idős emberekről állami szinten, társadalombiztosítási elveken történő szervezett gondoskodás. Ott inkább a gondoskodás "ősi, hagyományos" módját követik: a nagy család, a szűkebb-tágabb rokonság gondoskodik az idős, "dolgozni már nem tudó" családtagokról.

Az ős-nyugdíjrendszer megalapozása is ennek felismeréséből született: Németország létrejötte után Otto von Bismarck úgy gondolta, ezt a fajta gondoskodást kellene kiterjeszteni, állami szintre emelni. Természetesen mindezt nem teljesen önzetlenül tette, ugyanis akkoriban:

- a népesség rohamléptekben növekedett (egy-egy családban akár 8-10 gyermek is született);

- az átlagéletkor alacsony volt, ennek megfelelően az aktív lakosság lélekszáma is magas volt;

- a várható élettartam akkoriban kb. 45 év volt (aki megélte az 50. születésnapját, már idős embernek számított);

-  a nyugdíjkorhatárt 65-70 éves korra "lőtték be", így nagyon-nagyon kevesen voltak, akik nyugdíjasok lehettek (természetesen Bismarck megélte ezt a szép kort...).

A fentiek miatt a rendszer önfenntartóvá vált, ugyanis sokkal többen fizettek be, mint amennyit ki kellett fizetni az akkori nyugdíjasoknak. Ezáltal Bismarck, illetve az akkori német állam úgy jutott többletbevételhez, hogy a népnek azt mondták, pénzt fognak adni - így jutott pénz fegyverkezni, háborúzni is... (Mi is kell a háborúhoz? Pénz, pénz, pénz...) Ezt a modell nem sokkal később más országok is átvették, köztük az akkor nem-éppen-kicsiny hazánk is.

Időközben azonban a tudomány és technika fejlődésének köszönhetően az emberek egyre tovább élnek, élhetnek, egyre többet élik meg a(z időközben egyre inkább emelgetett) nyugdíj korhatárt. Ehhez még társult a két világháború által az aktív korúak körében végrehajtott pusztítás is: többmillió értékes emberélet veszett oda, így jelentősen lecsökkent azok létszáma, akik befizetéseikkel életben tudták tartani ezt a rendszert.

Így a bismarcki felosztó-kirovó rendszer törékeny egyensúlyi állapotba került: manapság már kb. 2,5 aktív dolgozó befizetései finanszírozzák egy nyugdíjas ellátását. (Jobban mondva a munkáltatóktól és munkavállalóktól nyugdíjjárulék címén beszedett összeg a jelenlegi színvonalú ellátás biztosítás mellett kb. 9-10 hónapig elegendő, a fennmaradó időszak ellátásait rendszeresen "hitelből" finanszírozzák.) Ezt az egyensúlyi állapotot több tényező rontja:

- a II. világháború utáni népességrobbanás generációjának tagjai (hazánkban: Ratkó-korszak gyermekei) pár év múlva tömegesen érik el a nyugdíjkorhatárt, mennek nyugdíjba;

- a fiatalok egyre később lépnek a munkaerőpiacra, egyre tovább tanulnak, kitolódik a pályakezdés időpontja;

- Magyarországon az aktív népesség jelentős hányada csupán minimálbérre van bejelentve, ami minimális járulékfizetéssel (és a későbbiekben minimális összegű nyugdíjjal) jár együtt;

- a fenti problémát tovább súlyosbbítja, hogy hazánkban az aktív korú (15-60 éves korosztály) népesség csak kb. 50-60%-a dolgozik;

- a családokban átlagosan legfeljebb 1-2 gyermek születik, ami hosszútávon demográfiai problémát, népességcsökkenést eredményez.

Mindezen okok miatt a felosztó-kiróvó rendszer fenntarthatósága miatt az állam egyrészt a nyugdíjkorhatár folyamatos növelésére, másrészt az ellátások színvonalának csökkentésére kényszerül.

Erről részletesebben egy következő bejegyzésemben írnék...

1. Miért pont „nyugdíjaktivista”? Avagy a blog születésének előzményei...

Először is szeretnék mindenkitől elnézést kérni, akit valamilyen szinten zavar, de a következő bejegyzéseim során „tegeződő” hangnemben írnék – az egyszerűség kedvéért...

Gondolom, sokaknak megfordul a fejében, hogyan jövök ahhoz, hogy a nyugdíjjal és egyéb pénzügyekkel kapcsolatban blogot vezessek, illetve megosszam a gondolataim, ezért röviden összefoglalnám, mi vezetett a blog elkezdéséig.

Néhány év óta mellékállásban pénzügyi közvetítéssel, tanácsadással foglalkozom, miután egy barátom ajánlására megismerkedtem Magyarország egyik legnagyobb alkuszcégének munkatársával.

Egy idő után úgy éreztem, hogy szívesen csatlakoznék hozzájuk, és más területen is kipróbálnám magam. Korábban már többször megfordult a fejemben, hogy a főállásom mellett részt kellene vennem valamilyen továbbképzésen, esetleg szakmérnöki végzettséget szerezhetnék, így kapóra jött ez a lehetőség.

Nagyon sokat tanultam a munkatársaimtól, a konzulenseimtől a pénzügyekkel, illetve az értékesítési módszerekkel kapcsolatban, igyekeztem minél több információt magamba szívni, összegyűjteni. Mindig is érdekeltek a pénzügyek, de nagyon-nagyon újszerű volt az a látásmód, amelyet az alkuszcégen keresztül megismerhettem.

Időközben egyre több ügyfelet gyűjtöttem, akiknek – lehetőségeikhez, illetve kívánságukhoz mérten – próbáltam „rendbe tenni” a pénzügyi életüket, több-kevesebb sikerrel. Nagyon sok ügyfelemnél azzal a mindennapos problémával szembesültem, hogy hónapról-hónapra élnek, a pénzügyeik nem nyugszanak biztos alapokon, illetve a nyugdíjat pedig olyan távolinak érzik, hogy nem kívánnak, nem tudnak ezzel foglalkozni.

Ilyenkor annak is örülni tudtam, ha más megvilágításba tudtam helyezni a pénzügyeiket, illetve új, gondolatébresztő dolgokat tudtam nekik mondani – még ha nem is sikerült szerződést kötnünk.

Jelenleg a Felicitas Kft-nél dolgozom vezető tanácsadóként (PSZÁF regisztrációs számom: 108102028697, ING Biztosító Zrt. függő ügynök), de az elmúlt hónapokban kissé(?) „inaktív” lettem, ugyanis időközben megszületett a második gyermekem.

A megváltozott körülmények között már nem igazán tudtam összeegyeztetni a családomat és a főállásomat a mellékállás jelentette kötelezettségekkel és elvárásokkal (amelyeket leginkább magammal szemben fogalmaztam meg: ügyfeleim irányában a lehető legjobb munkát kell elvégezzek, teljes felelősséggel).

Mindezek ellenére nagyon sokat foglalkozom pénzügyekkel, elsősorban a nyugdíj, „nyugodt időskor” témájával. Az elmúlt időszak (kb. fél-egy év) eseményei pedig fel is erősítették mindezt: nagyon sok emberrel beszélgettem, vitatkoztam a témáról, próbáltam átadni a magam, „nem túl objektív”, de adatokkal igazolható álláspontját.

Amikor szóba került, hogy egyes témákkal kapcsolatban képviselt véleményem, gondolataim, tapasztalataim egy blogon keresztül szeretném megosztani, a legjobb barátom azt mondta: „Te úgyis egy nyugdíjaktivista vagy, írhatnál ezzel a címmel egy blogot!”.

Így született ez a blog, ahol a nyugdíjjal és más pénzügyi területekkel kapcsolatban szeretném megosztani veletek – az Olvasóimmal – a gondolataimat, véleményemet, illetve tapasztalataimat, elsősorban magánemberként. Ennek ellenére szívesen állok korábbi (és újonnan jelentkező) ügyfeleim rendelkezésére, hogy tanácsaimmal, véleményemmel segítsem őket...

Előfordulhat, hogy egy-egy témán belül nem feltétlenül értetek egyet velem, illetve nem teljesen helyes adatokat idézek, ezért kérlek benneteket, nyugodtan osszátok meg velem véleményetek – szeretném, ha „interaktívvá” válna a blog, hiszen legtöbbet egymástól tanulhatjuk.